A közelgő Húsvéti ünnepek kapcsán idén - kicsit hátrébb lépve -, nem a szimbólumokkal, mint a tojás vagy a barka, nem a népszokásokkal, mint a locsolkodás, de még csak nem is a boros tradíciókkal foglalkozunk, hanem egy olyan alapvető hagyomány eredetét járjuk körbe néhány gondolat erejéig, amely a jeles ünnepeken túl, a társasági borozások velejáró gesztusa is, amely nem más, mint a koccintás. Honnan ered ez a szokás? És miért koccintunk valójában?

A pohárköszöntés gyökere egyes források szerint az ókorig nyúlik vissza, ahol sok más szokáshoz hasonlóan, az italáldozatok célja az istenek dicsőítése, jóakaratuk elnyerése volt.

A középkorban aztán több legenda is szárnyra kapott. Egyes teóriák szerint elődeink hittek abban, hogy az összekoccanó kupák hangja elűzi az ártó szellemeket és a rossz energiákat. A másik elmélet szerint a koccintás biztosítéka volt annak, hogy kiderüljön kinek az italába kevertek mérget, ugyanis az összekoccanó kelyhekből akaratlanul is átcseppent némi ital a partner poharába, így aki ezután is bátran kortyolt az italból biztosra vehette, hogy a másik emberbe vetett bizalma nem alaptalan, a bor tiszta. 

A logikusabb feltételezések szerint a kóstolás mindegyik érzékszervünkre hatással van, ennek tükrében a szemünkkel megcsodálhatjuk az ital színét, az orrunkkal megillatolhatjuk, a nyelvünkkel megízlelhetjük azt. A tapintásra és a hallásra pedig maga a koccintás van hatással, az összekoccanó poharak és a benne lévő ital hangja és rezgése teszi teljessé az élményt.

Egy kifejezetten bájos elmélet szerint miután az italt kiöntik a poharakba, az újra egyesül a koccintás során, mely nemcsak az ital, de az összegyűlt barátok, családtagok egyesülését is szimbolizálja.

A koccintások társszokása a pohárköszöntő, vagy más néven tószt, amely az angol 'toast' (pirítós) szóra vezethető vissza. Első írásos nyoma Shakespeare A windsori víg nők című művében található: „Go, fetch me a quart of sack; put a toast in’t.” = “Menj, hozz nekem egy pint sert; tégy bele piritust.” (Rákosi Jenő fordítása), melyben a ser édes, fűszeres bort jelent, a toast pedig a pirítóst. A 16. században ugyanis bevett szokás volt, hogy a bor savasságát a pohárba tett pirítóssal enyhítették, illetve száraz kenyeret mártogatták borba, hogy az megszívja magát és újból ehető legyen, de az sem számított ördögtől valónak, hogy gyümölcsös, fűszeres szeleteket áztattak a borba, ízfokozás céljából.

Az évszázadok során a borba mártogatott kenyér szokása elkopott és koccintani sem a rossz szellemek elűzése végett koccintunk manapság. Legyen bármi is igaz e teóriákból, mi csak annyit fűznénk hozzá: Egészségünkre!

Forrás: vinolion.hu, mixery.hu